Szenvedtek már meg nem értettségtől, feldolgozhatalanul demagóg reakcóktól, kezelhetetlenül és követhetetlenül dagadó veszekedésektől? Az alábbiakban sorra veszünk néhány tipikus szerepjátszmát, amikkel bőven van alkalmunk találkozni – például párkapcsolatainkban. Ha némelyik esetleg ismerős, az valószínűleg nem a véletlen műve… 

 

Eric Berne szerint mindenki játszik játszmákat, amelyek a valódi intimitás pótlékai. Az Emberi játszmák c. bestseller nyomán már sokak számára ismerős Gyermeki, Felnőtti és Szülői énállapotok azt hivatottak kifejezni, hogy minden emberben többféle lélektani realitás él és határozza meg társas kapcsolatait. Amikor egy helyzetben a bennünk élő Gyermek aktivizálódik, az azt jelenti, hogy az ember úgy és olyan céllal reagál, mint azt kislány vagy kisfiú korában tette volna. Ha a Szülői énállapot a meghatározó,  akkor az olyan, mintha valamelyik szülőnk múltbeli reakcióját ismételnénk meg vagy direktben, vagy közvetve: ilyenkor valaki úgy válaszol, ahogyan annak idején elvárták tőle. Minden pillanatban valamelyik énállapotunk jut kifejezésre.

A Gyermek-én nem csak játékosságot vagy kreativitást adhat nekünk. Ha zavart, nem egészséges, akkor függővé vagy sértődötté is tehet

Az énállapotok ugyanakkor nem egyértelműen negatívak vagy éppen kívánatosak. A Gyermek sok szempontból a személyiség legértékesebb része tud lenni: játékot, kreativitást, spontaneitást kölcsönöz a személyiségnek, azonban ha az emberben lakó gyermeki én zavart, nem egészséges, akkor például függő, megbántott vagy sértődött reakciókat tud csak produkálni. A Gyermek tehát kétféle formában nyilvánulhat meg bennünk: lehet természetes vagy alkalmazkodó, ami a szülők múltbeli elvárásaira adott válasz.

 “Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni a holmidra!”

Az emberek közötti tranzakciók mindaddig simán működnek, ameddig kiegészítő jellegűek. Tehát ha az egyik fél szülői megjegyzésére a gyermeki énállapotból érkezik reakció, akkor minden rendben van. Vagy mondjuk ha a Felnőttnek a Felnőtt válaszol, abból sem lesz gond. A problémák ott kezdődnek, amikor ez az összhang megbomlik – ezt hívjuk keresztezett tranzakciónak. Például, ha a férj, mint Felnőtt megkérdezi, hogy „Nem láttad véletlenül a pénztárcámat?”, és erre a feleségéből előbújik a Szülő, és azt a választ adja: „Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni a dolgaidra” – akkor ott hamar elszabadul a pokol.

PÉLDÁK JÁTSZMÁKRA

1. “Most rajtakaptalak, te gazember!”

Eric Berne ezt a játszmát a pókerezéssel szemlélteti. Képzeljük el, hogy az egyik játékosnak négy ásza van. Ha az illető a „Most rajtakaptalak, te gazember!”–játszmában pörög, akkor nem annak örül, hogy meg fogja nyerni a játékot, vagy hogy elképesztő összeg ütheti a markát, hanem hogy az ellenfele most maximálisan ki van neki szolgáltatva, így azt csinál vele, amit akar.

Ez a fajta ember egész életében, állandóan igazságtalanságokra vadászik, hogy aztán mint egy “szülő” szidhassa le a “gyereket”, hatalmát kiélvezve. Ez a játszma annak elkerülését is szolgálja, hogy szembe kelljen néznünk saját fogyatékosságainkkal.

Vagy például mindennapos helyzet, amikor egy szerelővel megállapodunk mondjuk a konyhabútor beszerelésének árában, majd a végösszeg pár ezer forinttal mégis több lesz valami apróság miatt. Az ezt a játszmát játszó ember tudattalanul már alig várta lehetőséget, és ezerszeres haragot zúdít a szerelő fejére, hogy micsoda immorális dolog többet kérnie. Az ilyen ember akár egész életében mindig igazságtalanságokra vadászik, arra várva, hogy eljátszhassa ezt a játszmát, és mint egy szülő szidhassa le a „gyerekét”. Ez a típus kimondottan abban a reményben figyeli a másikat, hogy az hibázik-e. Egy másik jó példa a feleség, aki alig várja, hogy a férje a rábízott háztartási munkát elrontsa, és aztán jól leteremthesse érte.

Ennek a viselkedésnek a pszichológiai előnye a harag kiélése – azonban ilyenkor csak a már jó régóta meglévő haragnak keresünk igazolást. Ez a játszma ráadásul azt a célt is szolgálja, nehogy szembe kelljen néznük saját fogyatékosságainkkal.

Az ilyen játszmát játszóval a leghatékonyabb viselkedés a maximálisan korrekt magatartás – írja Berne, és vita esetén érdemesebb elegánsan engedni, mint belemenni a hajtépésbe.

Az egyik leggyakoribb demagóg játék a sarokbaszorítás. Lényege, hogy párunkat szó szerint értjük, miközben pontosan tudjuk, hogy csak játszmázik.

2. Sarokbaszorítás

Ehhez a házassági játszmához elég annyi, írja Berne, hogy a párunkat szó szerint értsük, miközben tudjuk, hogy csak játszmázik. Pedig könnyedén ki lehetne csalogatni, és akkor azonnal megoldódna a helyzet. Példájában a házaspár megbeszéli, hogy elmegy moziba, de indulás előtt a feleség felhoz valamilyen anyagi témát, amitől a férj ideges lesz és beszól a nőnek. A nő persze megsértődik, és azt mondja, hogy ilyen hangulatban nem megy moziba. A férje már ezer ilyen esetből nagyon is tudja, hogy pár kedves szó elég lenne, hogy kicsalogassa feleségét marcona álarca mögül, de nem csalogatja. Úgy tesz, mintha felesége tényleg nem akarna menni, és elmegy nélküle. A feleség pedig hiába szeretne menni, már kimondta, hogy nem megy, sarokba van szorulva. A férj tehát képmutató módon nem hajlandó résztvenni felesége játszmájában, otthagyja a sarokban egyedül.

Amikor gyerekeket is bevonnak a játékba, azt kettős kötésnek hívják. Erre példa, hogy a szülők folyamatosan nógatják a gyereket, vegyen részt a házimunkában, de amikor megteszi, akkor meg belekötnek abba, amit csinál. Az eredmény, hogy sehogy se jó: ha csinálja, nem nem csinálja…

 

3. “Ennek is te vagy az oka”

Az „Ennek is te vagy az oka” kapcsolati játszma tipikus helyzete a következő: a férj (vagy a feleség, a nemi leosztás teljesen mindegy) éppen csinál valamit, és meglehetősen magának való hangulatban van. Igazából azt szeretné, hogy ne szóljanak hozzá, de leginkább jól elvan a kis elfoglaltságával. Ekkor párja megzavarja: belép az ajtón, vagy megkérdezi, hogy hol van a kocsikulcs, mire a férj elrontja, amit épp csinált: felborítja a levest, leejti a csavarhúzót stb. A bakit persze nem a betolakodó idézi elő, hanem saját, már meglévő feszültsége, mégis dühödten a betolakodóra kiált rá: „ennek is te vagy az oka!”.

Amikor valaki olyan párt választ, akire később minden felelősséget ráhárít, akkor ugyan mindenben átengedi a döntést, de ha a másik valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek – rögtön lehet őt hibáztatni

Berne kimutatja, hogy ha az egész életvitel erre a játszmára épül, akkor például valaki olyan párt választ, akire később minden felelősséget ráhárít, azaz mindenben átengedi a döntést. Gyakran az ilyen férj lovagiasnak és tapintatosnak tűnik, az ilyen feleség pedig szerénynek, azonban ha a másik valamely döntése nem bizonyul tökéletesnek, akkor rögtön lehet őt hibáztatni. Még jobban átfonja az életvitelt, ha a gyerekeket is bevonják a játszmába. Az illető totálisan kivonja magát a gyerekeket illető döntésekből, majd ha rosszra fordulnak a dolgok, például iskolai problémák adódnak vagy bármi egyéb, akkor azonnal elő lehet venni ennek a játszmának a különféle frázisait: „én megmondtam” vagy „nézd meg már megint, mit csináltál”.

E játszma pszichológiai előnye egyértelműen a felelősség kerülése. Jó ellenszere, ha visszahárítjuk a döntést arra a félre, aki mindig elhárítja.

Vannak nők, akik egyszerre vagy nyolc szerepet is próbálnak vinni, de láthatóan alig bírják. Viszont ne legyenek kétségeink: ha kell, ha nem, mindent a nyakukba vesznek, méghozzá kérés nélkül.

4. Űzött vad

Ez a hajszolt háziasszony játszmája, aki egyszerre nyolc szerepet próbál otthon vinni: szakácsnő, anya, takarítónő, isteni szerető, a ház úrnője, remek társalkodópartner stb. Az újságban bújja azokat a rovatokat, amelyek a nők szerepmegfelelésének nehézségeit taglalják. Sirámai a „fáradt vagyok”–panaszban összegződnek. Azonban ne tévedjünk: ő az, aki mindent, ami csak adódik, a nyakába vesz: ha este vacsorára hívják a barátaikat, ő még délután elviszi a gyerekeket edzésre, tortát süt, kitakarít, ajándékot vesz és virágokat, ötfogásos vacsorát főz, függönyt mos. Aztán mire elérkezik a parti időpontja, ő hullafáradtan összeesik, mint egy űzött vad. Ezzel aztán mind a férjnek, mind a gyerekeknek, mind a vendégseregnek nehéz mit kezdeni.

Az ilyen feleség – Berne szerint – a saját anyja vagy nagyanyja fantáziaképét kergeti és próbálja megvalósítani, úgyhogy elsősorban ezzel a képpel kell szembeszállni. Praktikus ellenszer: egyszerűen nem szabad hagyni, hogy a ház asszonya mindent magára vegyen, de ezt persze igen nehéz elérni.

Egy bizonyos típusú nő olyan férfit választ, aki kimondottan domináns és uralkodni vágyó, hogy aztán azokat a dolgokat, amiktől ő fél, ráfoghassa a férfira.

5. “Ha te nem lennél”

Ez a párok közötti leggyakoribb játszma. Amikor például a nő arra panaszkodik, hogy azért nem jár el társaságba, szórakozni vagy táncolni, mert a férje azt nem szereti, netán korlátozza őt. Amikor azonban valaminek a hatására (például párterápia) a férj mégis megengedőbb lesz és a feleségnek alkalma nyílik elmenni egy szórakozóhelyre, akkor rá kell jönnie, hogy valójában erősen szorong, vagy akár betegesen fél a táncparkettől.

Az ilyen nő olyan férfit választ, aki kimondottan domináns és uralkodni vágyó, hogy aztán azokat a dolgokat, amitől ő fél, ráfoghassa a férfira – aki tulajdonképpen jó szolgálatot tesz neki azzal, hogy eltiltja attól, amitől amúgy a benne erőteljes Gyermek retteg. Ez a játszma az önigazolás mintaesete: – Nem arról van szó, hogy nem próbálom meg, hanem hogy a párom nem engedi, nem szereti, félt…”.

Mint minden játszmához, ehhez is két személy kell: nemcsak a szabadságában korlátozandó feleség, de az uralkodni vágyó férj is, akinek szintén nem esik nehezére „hordani a nadrágot”. A feleség innentől kezdve „boldogan” hangoztatja, hogy „minden férfi zsarnok”.

 

Ismerős?

Forrás: mipszi.hu